index

Megújulással ünnepeljük kiadványunk születésének ötödik évfordulóját. Az új külalak többet rejt magában, mint amit az első pillantásra lát az olvasó. Szükségessé vált az új tördelési rend, hogy lehetővé tegyük a közölt anyag letöltését és megőrzését a népszerű PDF formában. Szem előtt tartottuk a legfontosabb célt, hogy egy áttekinthető és könnyen olvasható magazint adjunk olvasóink elé.

A tartalomjegyzékről rákattintással jut el az olvasó a kérdéses rovathoz, vagy azon belül a kedvelt szerzőjéhez. A versek teljes egészében jelennek meg, de a szükség megkívánja, hogy a hosszabb prózai munkák külön oldalon PDF formában, a szerző és cím rákattintásával legyenek elérhetők. A lehetőségekhez képest igyekeztünk a szöveg hátterét a szem számára barátságosabb, világos szürkével adni.

***

A Klasszikusaink és a Kortársak-Mesterek mellett egy új rovatot indítunk Fetykó Judit szerkesztésében. Célunk felkutatni és életben tartani azokat a szerzőket, akiket méltatlanul hagyott feledésbe merülni a hálátlan utókor. Az ELFELEDETTEK című rovatban tisztelegnénk előttük. Költők, írók gazdag hagyatéka hever a könyvtárak polcain olvasatlanul és a vesztesek mi magunk vagyunk. Reméljük, hogy olvasóink értékelni fogják a rendszeres emlékeztetőt, hogy a "nagyok" mellett még mennyi szépség és értelem rejtőzik irodalmi múltunkban.

A szerkesztő munkáját dr. Bárdos László irodalomtörténész segíti értékes közreműködésével.

***

A szólásszabadság jogával élve szólunk a mindenki számára életbevágó kérdésekben az új "Gondolatok" rovatban. Politika? Igen, hisszük, hogy a politikus hozzáállás az írástudók kötelessége. A "ne szólj szám, nem fáj fejem", a gyáva hallgatás a legrosszabb politika, különösen a mai forrongó világban. A rovatot Aszalós Sándor munkatársunk szerkeszti, mindenre figyelő, haragos gonddal.

***

Elérkezettnek látjuk az időt, hogy közönségünk véleményét kérjük kiadványunk eddigi munkáját illetően. Mi az, amit jóvá hagy, mi az, amit hiányol, vagy helytelenít a tisztelt olvasó. A Vendégkönyvet már régen töröltük, semmitmondó dicséretek (amik igazából jól estek) és kocsmai hangú nemtetszések értelmetlenné tették létezését. A rendszeres látogatottsági statisztika arról tanúskodik, hogy egy létező igényt szolgálunk, de jó lenne tudni, hogy mit s miért tegyünk a kölcsönös jóérzés érdekében. Kérjük olvasóinkat, hogy szánjanak rá néhány percet, és mondják el véleményüket.

***

kalaka@kalaka.com

Elfeledettek

„Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb” — állapítja meg költészetéről Horatius. „Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat” — így Babits. Melyiküknek lehet igaza? Fölösleges választani, mert az ellentmondás csak látszólagos. A legtartósabb emlékmű is időleges homályba merülhet, és ki tudja, mikor világít rá ismét az „emberiség tudata”?

Élet- és lélektani kutatások ma már nélkülözhetetlennek tartják a felejtést. Így van ez az irodalom történetében is: az emlékezet itt is szelektál, koronként újra meg újra, sőt egy-egy ilyen „újraválogatás” tagolja, szakaszolja az irodalom s az irodalmi tudat látszólagos folytonosságát.

Könnyen feltételezhetjük, hogy bizonyos szerzőket másodlagosságuk, azaz életművüknek súlytalanabb volta miatt feledtek el. pedig az elismert legnagyobbak közül is csak kevesen menekülhettek meg az utókor hálátlanságától. A középkor alig tartotta számon a homéroszi eposzokat, Vergiliusé volt a dicsőség. A reneszánsz persze úgy fedezte föl az Íliászt, az Odüsszeiá-t, hogy gondosan hátrább sorolta az Aeneis-t, Vergiliusban csupán a görög minta követőjét látva. Ma már — és az a „ma” azért jó egy évszázados — mind Homérosz, mind Vergilius nagysága kétségbevonhatatlan. A XVIII. századi John Donne vagy Andrew Marvell verseit 1919-ben (!) adják ki újra, hogy azután T. S. Eliot friss, eleven ihletést merítsen hagyatékukból. Még a legnagyobbak közti legnagyobb, Shakespeare is „elfelejtődött” két teljes évszázadra: drámáit a XVIII. század végéig hazájában is csak különböző átdolgozásokban játszották.

A magyar irodalom is jó néhány elfelejtett alkotót tart számon. Igen, a lexikonok számon tartják őket, de műveiket nem adják ki, nem tanítják. Kiszorultak a „kánonból”. Egyáltalán nem biztos, hogy véglegesen. Kiváló költők, írók is föllelhetők közöttük: Weöres Sándor két vaskos kötetet töltött meg a magyar költészet „rejtett értékeivel és furcsaságaival”. Elődök bukkanhatnak ki a sötétből, olyan „előfutárok”, akik néha fontosabbnak vagy legalábbis izgalmasabbnak tetszenek ma, mint beérő, beteljesedő, hírneves tanítványaik.

De a mára elfeledettek nemcsak akkor méltóak a figyelmünkre, ha igazi nagyságoknak bizonyulnak. Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.

Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.

Budapest, 2007. október 5.

Bárdos László

irodalomtörténész

Költő Nagy Imre

1896-1942

AZ ÁLMOK FAKÍRJA A NAP ELŐTT

Szívem vérzik, az arcom ködös,

roskadt viskók árnyain járok,

süvegemen könnyes pókháló

leng, s kezemben kővé vált átok

sötétlik, és görcsös botomon

dermedt gyíkot rejt a tarisznyám,

s én az álmok póri fakírja

lobogtatom a lelkemet tisztán.

Mint halott pór arcán a mécsfény,

úgy lobog most a lelkem lángja,

két tört szemem sírástól fáradt

pórasszonyok álmait látja.

Lépkedek pocsolyák partján,

panaszt tenni megyek a Naphoz,

hogy nincs fény a vályogviskókban, —

és elhívom minden ablakhoz.

Ködös arccal elébe állok,

s megmutatom kővé vált átkom,

az udvarán leszúrom botom,

hadd lengjen ott rajta az álmom.

Eleresztem gyíkom előtte,

hadd lássa, hogy a kis gyík fázik,

hogy dér hull a magyar mezőkön,

akkor is, ha lángja szikrázik…

Szívem vérzik, ködös az arcom,

de ha majd a panaszom zengem:

szivárvány leng a mezők felett —

mert lángra gyúl minden könnycseppem.

„Én már szenvedtem annyit, hogy az a csoda, hogy megvagyok még… Kemény urasági földeken, piszkos, büdös ökörhodályokban fogyott el életem legszebb lángja. Másfél holdnyi zsellérföldünk sohasem adott elég kenyeret, nehéz munkát kellett végeznem, hogy egypár mázsa búzát szerezzek hozzá… Majd ha még élek, megírom az önéletrajzom, az élményeimet, szenvedéseimet. Hozzá is fogok nemsoká.”

A MEZŐN

Vakondtúrásokban bukdosva

kószálok a mezőn, valahol,

nehéz sóhajt hoz felém a szél

messze kéklő fasorok alól.

Most delelnek a napszámosok,

s övék most a fasorok árnya,

kenyerükről verik a hangyát,

patkányrágott tarisznyát rázva.

Mert belémar bús kenyerükbe

hangya, patkány és sok rút bogár,

csak a kis gyík szalad bűntelen,

mert az mindig igaz úton jár…

Nem vagyok ott, nem vagyok köztük, —

eldobott az uraság földje,

nincs erőm a kaszát forgatni,

s jármot tenni fel az ökörre.

Mégis azért rám gondoltak most,

mert őrülten tüzel rám a nap,

valahol az ökrök szállásán

a béresek verset olvasnak.

És szemük a naptól tüzet lop,

s végignéznek a magyar síkon,

szemük tüzétől lángra lobban

az izzó por, a virágszirom.

S fent a napnak udvara terül, —

mintha valahol hodály égne,

s égő patkányok sötét füstjét

teregetné a szél az égre.

ÉJ A PUSZTÁN

Csendes lett a puszta, fűszála se mozdul,

kicsillagzott égből esik rá a harmat,

pihennek az ökrök s a fáradt béresek,

s szépeket álmodnak az éj szárnya alatt.

Csillog a holdfényben a telemert vályu,

vizében kis bogár haldoklik csendben,

beleszédült szegény, — talán nászra repült, —

szép kis halott lesz majd a piros reggelben.

Szentjánosbogarak világolnak szerte,

mint pici mécsesek, a fűszálak hegyén,

annak világolnak, aki most álmában

rejtett kincset keres a puszta közepén.

Lapulevél alatt cirpel a kis tücsök —

vidám kis zenésze a szép nyári éjnek —

hallgatják nótáját a jóllakott pókok,

s hálójuk szárnyain fényes gyöngyök égnek.

Alszik a lepke is a katáng virágán, —

ébren tán én vagyok a pusztán egyedül,

az én szemeimből elijed az álom,

amint egy nagy bagoly ide-oda repül.

Ha ott aludnék most a hodály árnyékán,

tudom, hogy rossz álom fojtogatná szívem,

s nem látnám az égnek lehulló csillagát,

mely a puszta fölött lobban el szelíden.

De én ébren vagyok, s őrzöm azok álmát,

kik mélyen alszanak a zord szalmavackon, —

elmondom majd nekik, mit dalolt a fecske

a hajnali fényben, a hodályablakon.

ŐSANYÁM A PUSZTÁN

Porfelhő leng az Őrhalmon:

mintha valaki hajlongana —

talán napkeleti anyám

jött el, s nagyon sok a dolga!

Itt hajlong a puszta felett,

ruhája fény s fellegárnyék,

kötőjében könnycsepp ragyog —

gyermekének bús ajándék!…

Eljött most a hajnal szárnyán,

a verítékivó szélben,

s hajtja a vadméhek raját,

hogy nekem is legyen mézem.

Igazgat a tojásokon,

hogy jól költsön a kis madár,

betakarja virággal, mert

fél, hogy a héja rátalál.

Lomha túzok szárnyaiból

cifra tollat tép ki keze,

s leejti, hogy örüljön majd,

ha megleli, — a gyermeke.

Tücsköt himbál ujja hegyén,

pillangót fog ki a szélből,

fűmagot vet a lónyomba,

s esőt hívogat az égből.

Tenyerében gyíkot altat

pici viráglevélpárnán…

Őmaga búsan sírdogál

a kastélyok hideg árnyán.

Torjay Valter: Baromfiudvar

Próza, szerkesztő: Kaskötő István

Versek, szerkesztő: Kamarás Klára

Hajamat az őrület szele tépi már,

Morajló örvények rabja lettem,

Szívemben feleszmélt a rideg szörnyeteg,

Mit huszonhárom évig rejtegettem.

Most érzem csak, hogy a Sors börtönnek szánta

A fejem fölött feszülő kék eget

S cellámban a Halál, drága dajkám ringat,

Hogy elaltassa bennem az életet.

S a nyirkos falak között, mit a lét emelt,

Az altató Végzet a legszebb talán:

Hisz eszembe hozza, hogy így babusgatott,

Mikor megszülettem – ősz édesanyám.

Balázs Gyula

Epilógus II.

Szerkesztő: Fetykó Judit

Támadásba lendülnek a tejfehér fellegek, nekiütköznek a hegyek ormainak, de az erős ellenállás sem veszi kedvüket attól, hogy egyre lejjebb ereszkedjenek, addig-addig kerülgetik a magas fákat, amíg a juhász fentről saját faluját sem látja a völgyben. Botjára támaszkodva még bámul, aztán előveszi furulyáját, leül egy terebélyes fenyő lábához, hogy belesírja fájdalmát a gyilkos ködbe…

Két kisgyermek mezítlábasan indult le a völgybe. Apjuknál voltak fenn a hegyen, tiszta ruhát küldött fel velük az anyjuk s átalvetőikben finom túrót, sajtot vittek le a faluba. A kondérba, amit kezükbe lógattak még meleg volt estére a zsendice. Apjuk büszkén nézett utánuk a napsugaras nyárvégi napon, olyanok voltak mintha ikrek lettek volna.

Verzár Éva

Gyilkos ködben

Azért jöttem, hogy engem megtalálj,

ha fázva ülsz a napok romjain,

ha körülötted bamba birkanyáj,

és eltévedsz a múltnak útjain.

Lelked, mint gyönge lepke szárnya leng,

a nap, a hold fejed körül forog...

Látnok vagyok, mély kút a két szemem,

kettős körében: nyugvó napkorong.

Az ujjaim nyomán forrás fakad,

hűvös hulláma csók a testeden.

Szavam zenéje téged símogat.

Az én erőmmel vértezd föl magad,

testem terített asztalod legyen,

ha rólad a hitek lefoszlanak.

Bittner János

HITVALLÁS

(Ars poetica helyett)

Piramisok és templomok falára

vésték a lélek üzeneteit.

Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük

a képeket, a szavak ezreit,

hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:

átadni azt, mi át sem adható,

a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd merre van az én piramisom?

Hová lehetne rejteni egy álmot,

felvésni fájó gondolatokat,

hogy szét ne rágja az idő, e végzet,

mikor az élet lassan alkonyul,

mikor az agy magánya

kis dobozok mélyére zárja

lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?

A szétmálló papír? Mindenki ír...

Megszűnő, s újuló internetes lapok

hullámsírjába eltemetni végleg

mindazt, mi voltam, ami oly csekély,

de mégis volt, volt benne gondolat,

egy-egy felfénylő halvány szikra csak,

vagy hangyalét? Már magam sem tudom.

Mondd, merre van az én piramisom?

Kamarás Klára

Mondd, hol keressem…

Először csak a virágok szirma hullt,

a sűrű ködben megszöktek a színek,

ég-kék lapult a látóhatárra,

szürkévé olvadt a mélyzöld liget.

Futott a víz, forrt és bugyborékolt,

kén- és dögszaggal terhes levegő

kényszerült a lomha széllel tovább.

Dermedtté tette lelkünket az ónszívű idő.

Végül csak keselyűk maradtak,

sok horgas csőr, görbült karom,

taposták, tolták egymást, s tort ült

hullák szemén a győztes hatalom.

Millei Ilona

Apokalipszis

Bár a hajam már gyérül, a szemem alja árkos,

és néha tán szétszórtabb vagyok, mint kellene

– ily hosszú hajsza közben ki is ne lenne álmos? –,

kedvesem, mégse aggódj: nem roppanok bele!

Mert néha bár begörcsöl, mint lábam és gerincem,

elmém is, szállni nem bír, csak ugrál, mint a bak,

s ilyenkor van, kinek kész öröm, hogy rámlegyintsen,

s a dolgom rengeteg, s oly rég nem láttalak,

de mint hátam kihúzom, úgy röppen újra lelkem,

az írógép ilyenkor kattogva meg nem áll,

s tudom, hogy mégis megvagy, kincs, kit megkésve leltem,

hogy gömbölyű farocskád az én kezemre vár,

s tudom, hogy vársz te is már. S ha várnod kell soká rám,

ne hidd, hogy társaságod kevésbé vágyom én!

De ennyi átmelózott éjjeli óra árán

mindkettőnké lehet majd a megszolgált remény.

Uhrman Iván

ÁTDOLGOZOTT ÉJEK UTÁN

Torjay Valter: Cigány Kati

- Mást se hallok, csak hogy az üzlet, meg az üzlet, és néha még azért az üzlet is szóba kerül...

- Ne bolondozz, fiam. Abból élünk- morogta a reggelizőasztal mellől a rezzenéstelen újság.

- Nem apám. Abból ugyan nem. Pénzt, azt keresünk, de élni már régen nem élünk.

- Ugyanmár, dolgozni csak kell- jött ismét az újság rejtekéből.

- Kell. De néha az égre nézni, nyári eső kopogását, szél susogását is hallgatni kell.

- Ühümm- rezgett az újság.

- Arra gondoltam, elmennék.

- Rendben, menj csak- zizegték a lapok- És hány óra tájban érkezel vissza?

- Nem érkezem vissza.

Erre már kibukkant az újság- erődből egy nagy pápaszem és egy fáradtan csüngő bajusz.

- Pardon. Úgy értettem, azt mondod, „nem”…

- Nem.- biccentett a fiú.

- És az üzlet? Egyedül nem boldogulok…

- A helyemre felvehet bárkit.

- Na de a család?…

- Anyám