index

Megújulással ünnepeljük kiadványunk születésének ötödik évfordulóját. Az új külalak többet rejt magában, mint amit az első pillantásra lát az olvasó. Szükségessé vált az új tördelési rend, hogy lehetővé tegyük a közölt anyag letöltését és megőrzését a népszerű PDF formában. Szem előtt tartottuk a legfontosabb célt, hogy egy áttekinthető és könnyen olvasható magazint adjunk olvasóink elé.

A tartalomjegyzékről rákattintással jut el az olvasó a kérdéses rovathoz, vagy azon belül a kedvelt szerzőjéhez. A versek teljes egészében jelennek meg, de a szükség megkívánja, hogy a hosszabb prózai munkák külön oldalon PDF formában, a szerző és cím rákattintásával legyenek elérhetők. A lehetőségekhez képest igyekeztünk a szöveg hátterét a szem számára barátságosabb, világos szürkével adni.

***

A Klasszikusaink és a Kortársak-Mesterek mellett egy új rovatot indítunk Fetykó Judit szerkesztésében. Célunk felkutatni és életben tartani azokat a szerzőket, akiket méltatlanul hagyott feledésbe merülni a hálátlan utókor. Az ELFELEDETTEK című rovatban tisztelegnénk előttük. Költők, írók gazdag hagyatéka hever a könyvtárak polcain olvasatlanul és a vesztesek mi magunk vagyunk. Reméljük, hogy olvasóink értékelni fogják a rendszeres emlékeztetőt, hogy a "nagyok" mellett még mennyi szépség és értelem rejtőzik irodalmi múltunkban.

A szerkesztő munkáját dr. Bárdos László irodalomtörténész segíti értékes közreműködésével.

***

A szólásszabadság jogával élve szólunk a mindenki számára életbevágó kérdésekben az új "Gondolatok" rovatban. Politika? Igen, hisszük, hogy a politikus hozzáállás az írástudók kötelessége. A "ne szólj szám, nem fáj fejem", a gyáva hallgatás a legrosszabb politika, különösen a mai forrongó világban. A rovatot Aszalós Sándor munkatársunk szerkeszti, mindenre figyelő, haragos gonddal.

***

Elérkezettnek látjuk az időt, hogy közönségünk véleményét kérjük kiadványunk eddigi munkáját illetően. Mi az, amit jóvá hagy, mi az, amit hiányol, vagy helytelenít a tisztelt olvasó. A Vendégkönyvet már régen töröltük, semmitmondó dicséretek (amik igazából jól estek) és kocsmai hangú nemtetszések értelmetlenné tették létezését. A rendszeres látogatottsági statisztika arról tanúskodik, hogy egy létező igényt szolgálunk, de jó lenne tudni, hogy mit s miért tegyünk a kölcsönös jóérzés érdekében. Kérjük olvasóinkat, hogy szánjanak rá néhány percet, és mondják el véleményüket.

***

kalaka@kalaka.com

Elfeledettek

„Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb” — állapítja meg költészetéről Horatius. „Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat” — így Babits. Melyiküknek lehet igaza? Fölösleges választani, mert az ellentmondás csak látszólagos. A legtartósabb emlékmű is időleges homályba merülhet, és ki tudja, mikor világít rá ismét az „emberiség tudata”?

Élet- és lélektani kutatások ma már nélkülözhetetlennek tartják a felejtést. Így van ez az irodalom történetében is: az emlékezet itt is szelektál, koronként újra meg újra, sőt egy-egy ilyen „újraválogatás” tagolja, szakaszolja az irodalom s az irodalmi tudat látszólagos folytonosságát.

Könnyen feltételezhetjük, hogy bizonyos szerzőket másodlagosságuk, azaz életművüknek súlytalanabb volta miatt feledtek el. pedig az elismert legnagyobbak közül is csak kevesen menekülhettek meg az utókor hálátlanságától. A középkor alig tartotta számon a homéroszi eposzokat, Vergiliusé volt a dicsőség. A reneszánsz persze úgy fedezte föl az Íliászt, az Odüsszeiá-t, hogy gondosan hátrább sorolta az Aeneis-t, Vergiliusban csupán a görög minta követőjét látva. Ma már — és az a „ma” azért jó egy évszázados — mind Homérosz, mind Vergilius nagysága kétségbevonhatatlan. A XVIII. századi John Donne vagy Andrew Marvell verseit 1919-ben (!) adják ki újra, hogy azután T. S. Eliot friss, eleven ihletést merítsen hagyatékukból. Még a legnagyobbak közti legnagyobb, Shakespeare is „elfelejtődött” két teljes évszázadra: drámáit a XVIII. század végéig hazájában is csak különböző átdolgozásokban játszották.

A magyar irodalom is jó néhány elfelejtett alkotót tart számon. Igen, a lexikonok számon tartják őket, de műveiket nem adják ki, nem tanítják. Kiszorultak a „kánonból”. Egyáltalán nem biztos, hogy véglegesen. Kiváló költők, írók is föllelhetők közöttük: Weöres Sándor két vaskos kötetet töltött meg a magyar költészet „rejtett értékeivel és furcsaságaival”. Elődök bukkanhatnak ki a sötétből, olyan „előfutárok”, akik néha fontosabbnak vagy legalábbis izgalmasabbnak tetszenek ma, mint beérő, beteljesedő, hírneves tanítványaik.

De a mára elfeledettek nemcsak akkor méltóak a figyelmünkre, ha igazi nagyságoknak bizonyulnak. Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.

Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.

Budapest, 2007. október 5.

Bárdos László

irodalomtörténész

Költő Nagy Imre

1896-1942

AZ ÁLMOK FAKÍRJA A NAP ELŐTT

Szívem vérzik, az arcom ködös,

roskadt viskók árnyain járok,

süvegemen könnyes pókháló

leng, s kezemben kővé vált átok

sötétlik, és görcsös botomon

dermedt gyíkot rejt a tarisznyám,

s én az álmok póri fakírja

lobogtatom a lelkemet tisztán.

Mint halott pór arcán a mécsfény,

úgy lobog most a lelkem lángja,

két tört szemem sírástól fáradt

pórasszonyok álmait látja.

Lépkedek pocsolyák partján,

panaszt tenni megyek a Naphoz,

hogy nincs fény a vályogviskókban, —

és elhívom minden ablakhoz.

Ködös arccal elébe állok,

s megmutatom kővé vált átkom,

az udvarán leszúrom botom,

hadd lengjen ott rajta az álmom.

Eleresztem gyíkom előtte,

hadd lássa, hogy a kis gyík fázik,

hogy dér hull a magyar mezőkön,

akkor is, ha lángja szikrázik…

Szívem vérzik, ködös az arcom,

de ha majd a panaszom zengem:

szivárvány leng a mezők felett —

mert lángra gyúl minden könnycseppem.

„Én már szenvedtem annyit, hogy az a csoda, hogy megvagyok még… Kemény urasági földeken, piszkos, büdös ökörhodályokban fogyott el életem legszebb lángja. Másfél holdnyi zsellérföldünk sohasem adott elég kenyeret, nehéz munkát kellett végeznem, hogy egypár mázsa búzát szerezzek hozzá… Majd ha még élek, megírom az önéletrajzom, az élményeimet, szenvedéseimet. Hozzá is fogok nemsoká.”

A MEZŐN

Vakondtúrásokban bukdosva

kószálok a mezőn, valahol,

nehéz sóhajt hoz felém a szél

messze kéklő fasorok alól.

Most delelnek a napszámosok,

s övék most a fasorok árnya,

kenyerükről verik a hangyát,

patkányrágott tarisznyát rázva.

Mert belémar bús kenyerükbe

hangya, patkány és sok rút bogár,

csak a kis gyík szalad bűntelen,

mert az mindig igaz úton jár…

Nem vagyok ott, nem vagyok köztük, —

eldobott az uraság földje,

nincs erőm a kaszát forgatni,

s jármot tenni fel az ökörre.

Mégis azért rám gondoltak most,

mert őrülten tüzel rám a nap,

valahol az ökrök szállásán

a béresek verset olvasnak.

És szemük a naptól tüzet lop,

s végignéznek a magyar síkon,

szemük tüzétől lángra lobban

az izzó por, a virágszirom.

S fent a napnak udvara terül, —

mintha valahol hodály égne,

s égő patkányok sötét füstjét

teregetné a szél az égre.

ÉJ A PUSZTÁN

Csendes lett a puszta, fűszála se mozdul,

kicsillagzott égből esik rá a harmat,

pihennek az ökrök s a fáradt béresek,

s szépeket álmodnak az éj szárnya alatt.

Csillog a holdfényben a telemert vályu,

vizében kis bogár haldoklik csendben,

beleszédült szegény, — talán nászra repült, —

szép kis halott lesz majd a piros reggelben.

Szentjánosbogarak világolnak szerte,

mint pici mécsesek, a fűszálak hegyén,

annak világolnak, aki most álmában

rejtett kincset keres a puszta közepén.

Lapulevél alatt cirpel a kis tücsök —

vidám kis zenésze a szép nyári éjnek —

hallgatják nótáját a jóllakott pókok,

s hálójuk szárnyain fényes gyöngyök égnek.

Alszik a lepke is a katáng virágán, —

ébren tán én vagyok a pusztán egyedül,

az én szemeimből elijed az álom,

amint egy nagy bagoly ide-oda repül.

Ha ott aludnék most a hodály árnyékán,

tudom, hogy rossz álom fojtogatná szívem,

s nem látnám az égnek lehulló csillagát,

mely a puszta fölött lobban el szelíden.

De én ébren vagyok, s őrzöm azok álmát,

kik mélyen alszanak a zord szalmavackon, —

elmondom majd nekik, mit dalolt a fecske

a hajnali fényben, a hodályablakon.

ŐSANYÁM A PUSZTÁN

Porfelhő leng az Őrhalmon:

mintha valaki hajlongana —

talán napkeleti anyám

jött el, s nagyon sok a dolga!

Itt hajlong a puszta felett,

ruhája fény s fellegárnyék,

kötőjében könnycsepp ragyog —

gyermekének bús ajándék!…

Eljött most a hajnal szárnyán,

a verítékivó szélben,

s hajtja a vadméhek raját,

hogy nekem is legyen mézem.

Igazgat a tojásokon,

hogy jól költsön a kis madár,

betakarja virággal, mert

fél, hogy a héja rátalál.

Lomha túzok szárnyaiból

cifra tollat tép ki keze,

s leejti, hogy örüljön majd,

ha megleli, — a gyermeke.

Tücsköt himbál ujja hegyén,

pillangót fog ki a szélből,

fűmagot vet a lónyomba,

s esőt hívogat az égből.

Tenyerében gyíkot altat

pici viráglevélpárnán…

Őmaga búsan sírdogál

a kastélyok hideg árnyán.

Torjay Valter: Baromfiudvar

Próza, szerkesztő: Kaskötő István

Versek, szerkesztő: Kamarás Klára

Hajamat az őrület szele tépi már,

Morajló örvények rabja lettem,

Szívemben feleszmélt a rideg szörnyeteg,

Mit huszonhárom évig rejtegettem.

Most érzem csak, hogy a Sors börtönnek szánta

A fejem fölött feszülő kék eget

S cellámban a Halál, drága dajkám ringat,

Hogy elaltassa bennem az életet.

S a nyirkos falak között, mit a lét emelt,

Az altató Végzet a legszebb talán:

Hisz eszembe hozza, hogy így babusgatott,

Mikor megszülettem – ősz édesanyám.

Balázs Gyula

Epilógus II.

Szerkesztő: Fetykó Judit

Támadásba lendülnek a tejfehér fellegek, nekiütköznek a hegyek ormainak, de az erős ellenállás sem veszi kedvüket attól, hogy egyre lejjebb ereszkedjenek, addig-addig kerülgetik a magas fákat, amíg a juhász fentről saját faluját sem látja a völgyben. Botjára támaszkodva még bámul, aztán előveszi furulyáját, leül egy terebélyes fenyő lábához, hogy belesírja fájdalmát a gyilkos ködbe…

Két kisgyermek mezítlábasan indult le a völgybe. Apjuknál voltak fenn a hegyen, tiszta ruhát küldött fel velük az anyjuk s átalvetőikben finom túrót, sajtot vittek le a faluba. A kondérba, amit kezükbe lógattak még meleg volt estére a zsendice. Apjuk büszkén nézett utánuk a napsugaras nyárvégi napon, olyanok voltak mintha ikrek lettek volna.

Verzár Éva

Gyilkos ködben

Azért jöttem, hogy engem megtalálj,

ha fázva ülsz a napok romjain,

ha körülötted bamba birkanyáj,

és eltévedsz a múltnak útjain.

Lelked, mint gyönge lepke szárnya leng,

a nap, a hold fejed körül forog...

Látnok vagyok, mély kút a két szemem,

kettős körében: nyugvó napkorong.

Az ujjaim nyomán forrás fakad,

hűvös hulláma csók a testeden.

Szavam zenéje téged símogat.

Az én erőmmel vértezd föl magad,

testem terített asztalod legyen,

ha rólad a hitek lefoszlanak.

Bittner János

HITVALLÁS

(Ars poetica helyett)

Piramisok és templomok falára

vésték a lélek üzeneteit.

Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük

a képeket, a szavak ezreit,

hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:

átadni azt, mi át sem adható,

a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd merre van az én piramisom?

Hová lehetne rejteni egy álmot,

felvésni fájó gondolatokat,

hogy szét ne rágja az idő, e végzet,

mikor az élet lassan alkonyul,

mikor az agy magánya

kis dobozok mélyére zárja

lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?

A szétmálló papír? Mindenki ír...

Megszűnő, s újuló internetes lapok

hullámsírjába eltemetni végleg

mindazt, mi voltam, ami oly csekély,

de mégis volt, volt benne gondolat,

egy-egy felfénylő halvány szikra csak,

vagy hangyalét? Már magam sem tudom.

Mondd, merre van az én piramisom?

Kamarás Klára

Mondd, hol keressem…

Először csak a virágok szirma hullt,

a sűrű ködben megszöktek a színek,

ég-kék lapult a látóhatárra,

szürkévé olvadt a mélyzöld liget.

Futott a víz, forrt és bugyborékolt,

kén- és dögszaggal terhes levegő

kényszerült a lomha széllel tovább.

Dermedtté tette lelkünket az ónszívű idő.

Végül csak keselyűk maradtak,

sok horgas csőr, görbült karom,

taposták, tolták egymást, s tort ült

hullák szemén a győztes hatalom.

Millei Ilona

Apokalipszis

Bár a hajam már gyérül, a szemem alja árkos,

és néha tán szétszórtabb vagyok, mint kellene

– ily hosszú hajsza közben ki is ne lenne álmos? –,

kedvesem, mégse aggódj: nem roppanok bele!

Mert néha bár begörcsöl, mint lábam és gerincem,

elmém is, szállni nem bír, csak ugrál, mint a bak,

s ilyenkor van, kinek kész öröm, hogy rámlegyintsen,

s a dolgom rengeteg, s oly rég nem láttalak,

de mint hátam kihúzom, úgy röppen újra lelkem,

az írógép ilyenkor kattogva meg nem áll,

s tudom, hogy mégis megvagy, kincs, kit megkésve leltem,

hogy gömbölyű farocskád az én kezemre vár,

s tudom, hogy vársz te is már. S ha várnod kell soká rám,

ne hidd, hogy társaságod kevésbé vágyom én!

De ennyi átmelózott éjjeli óra árán

mindkettőnké lehet majd a megszolgált remény.

Uhrman Iván

ÁTDOLGOZOTT ÉJEK UTÁN

Torjay Valter: Cigány Kati

- Mást se hallok, csak hogy az üzlet, meg az üzlet, és néha még azért az üzlet is szóba kerül...

- Ne bolondozz, fiam. Abból élünk- morogta a reggelizőasztal mellől a rezzenéstelen újság.

- Nem apám. Abból ugyan nem. Pénzt, azt keresünk, de élni már régen nem élünk.

- Ugyanmár, dolgozni csak kell- jött ismét az újság rejtekéből.

- Kell. De néha az égre nézni, nyári eső kopogását, szél susogását is hallgatni kell.

- Ühümm- rezgett az újság.

- Arra gondoltam, elmennék.

- Rendben, menj csak- zizegték a lapok- És hány óra tájban érkezel vissza?

- Nem érkezem vissza.

Erre már kibukkant az újság- erődből egy nagy pápaszem és egy fáradtan csüngő bajusz.

- Pardon. Úgy értettem, azt mondod, „nem”…

- Nem.- biccentett a fiú.

- És az üzlet? Egyedül nem boldogulok…

- A helyemre felvehet bárkit.

- Na de a család?…

- Anyám rég elveszett valahol az alagsorban a számadás- útvesztők között, Tata meg… a szívében egy ósdi pénztárgép kattogása adja az ütemet- ha számokban nem jelentkezik az eltűnésem, sosem veszik majd észre.

Prágai Noémi

A bolt

Itt állok a kiserdőnek szélén,

körülöttem hallgat a berek

felettem az októberi égbolt

csak suhancok még a zord szelek.

Verőfényes oldalán a dombnak,

macskaköves utcák, házsorok

köztük néhány hórihorgas oszlop

kábeleket tartva ácsorog.

Lenn a mélyben kanyarog a műút,

kocsik futnak Pest,s Hatvan fele,

aranylik a vadgesztenye lombja,

piroslik a bükkfák erdeje.

Innen fentről, ha keletre nézek -

kéklenek a Cserhát láncai,

idejárnak a kollégiumból

labdázni a környék srácai.

Petőfink is valaha diákként

számtalanszor erre ballagott,

egyre -másra kérdezem felőle

a csacsogó Galga patakot.

Műemlékek, sárgafalú házak,

ódon utcák, rejtett zegzugok -

csak állok itt a kiserdő szélén,

továbbmenni sehogysem tudok.

G. Ferenczy Hanna

ASZÓD

Bár lenne néha csend, hogy megfoganjon

a szó, a dal, a rím a hangulat.

Gerlebúgás, s madárcsicsergés helyett

hallanom, csak gépek zaját szabad.

Hol vannak már a régi reggelek?

kéz –kézben járó szerelmes régi esték?

amikor csókjaink és suttogásaink

az ágon ülő madarak kilesték?

És másnap, mikor égre szállt a Nap,

elmondtak mindent a pletykás madarak,

s egy egész város tudta, hogy szeretlek.

Ma már sms-t írok neked,

kirabolnának, így parkba nem megyek,

s a gépmadarak is zúgva elsietnek.

Efraim Saub

Hajnali szonett

Már reggel tudta a disznó meg a tehén, hogy ma vasárnap van. Pedig az istállóban nem is lógott a szögön spárgával felkötve a kalendárium. Én sem mondtam nekik, mikor nagyapámmal itattuk őket a vályúnál. Csak ma nem jött a csordás meg a kanász tülkölni értük. Visszamentek az istállóba élvezni a boldog semmittevést. Legfeljebb a szertemászkáló nyulakkal szórakozhattak, mert azok is ott laktak. Azért örültem néha, mikor Dollár, agyonrúgott egy-egy nagyhangút közülük, mert ilyenkor nyúlpörkölt volt ebédre.

Kisslaki László

Úttörőfröccs mise előtt

Saruimat megoldva

szárnyak nélkül

állok eléd,

dacos fejem

meghajol szeretetedért,

mélyvizű tengerek árja

sem sodorhat el,

mert már nincs hová

és nincs miért.

Oltalmazó válladra

hajtom a fejem.

Pécsi Éva

SZÁRNYAK NÉLKÜL

Valami zene kellene,

kijózanító, nagy zene,

melytől a bódult hangulat

szétfoszlik, mert mindent tudat.

Tudassa azt, hogy összejátszhat

a vígság napjával a másnap,

tudassa azt, hogy réges-régen

már hét krajcárt sem ér a hét menny,

tudassa, hogy minden pokolnak

legalján szélmalom zokog csak,

tudassa, hogy a Golgotán fent

még Mária könnye is álszent,

tudassa azt, hogy soha többet

nem lesz húsvétja már a földnek,

tudassa azt, hogy ránk omolhat

a hallgatások tornya holnap,

tudassa, hogy minden szavunkban

lassan pusztító stroncium van,

tudassa, hogy a muzsikából

mind harsányabb halál rikácsol,

tudasson mindent, ami minket

meghazudtolására ihlet,

szóljon igazmondó zene!

S vitázzunk még egyszer vele.

Baranyi Ferenc

A FORRADALOMÉRT

Balázs Árpádnak

Vers néhány sora csak, mondd, árulkodhat-e rólam;

Képek rejtik a szó halk szinü dallamait.

Köldök-nézni, testemet és lelkem mutogatni,

Lenne ugyan divatos, tőlem azért te ne várd.

Rég megsárgult kőnyomatok lapoznak előre,

Óbor – mézkeserűn is – a remény aszuja.

Disztichonokban visszhangzik még gyermeki ének,

S hallani néha talán azt, ki mögötte maradt.

Árnyékban súg főszerepeknek, s lám, neki tapsol

Napmelegek sugara, szívben az esti derű.

Fák nőnek ki a szívből, tiszta folyó sodorása,

Szikrázó vizesés szórja fehér aranyát.

Földnek gyomra hiába nyeli, sivatagban is árad,

Ám darabokra törik lassan a vízköveken.

Elgurul az arany, elfárad a szív ami szórja,

Némul a vers is már, ritmusa meg-megakad;

S bár odafenn millió fénycsepp az éjjeli égbolt,

Mégis – a szív hova lesz? Fényt ad-e majd, ha kihunyt?

Víz partjáról rám hajolnak az alkonyi lombok,

Mintha csak őríznék bennem a napsugarat,

Mellém búvik a csönd, távolban csobban az álom:

Múlt tavaszok fénye kékvizü tengereken.

Sárgarigóm még hajnalt rikkant, nézem a fákat;

Ősz van, hull a dió… Fölfelé visz a folyó.

Jeney András

Fölfelé

Arckép, alkonyatkor

Torjay Valter

Próza, szerkesztő: Kaskötő István

Versek, szerkesztő: Kamarás Klára

Úgy hozta a Sors, hogy ezen a nyáron a feleségemmel kettesben elindultunk felfedezni a Dunántúl szépségeit. Nem turistacsoporttal, nem előre váltott üdülőjeggyel, hanem ketten, a mi kis tizenhat éves autócsodánkkal. Ez utóbbit a szerelő mondta rá, mert csoda, hogy még megy.

A nejem heteken keresztül ült a számítógép képernyője előtt és kereste a megfelelő szállást, a legérdekesebb útvonalat, a legolcsóbb vendéglőket. Amikor elkészült vele, elém tárta az úti programot, én meg rábólintottam. Mit is tehettem volna mást? Ha ellentmondok, bizonyosan vita kerekedett volna belőle és megsértődik. Akkor aztán turbékolhatok neki, mire kiengesztelődik. Különben meg nem is volt jobb ötletem. Megköszöntem a fáradozását, Visint csöppentettem a képernyő fényétől elfáradt szemébe, és elindultunk a nagy nyári kalandra.

T. Ágoston László

A csúnya cica

…most meg azt írod: nem tudsz mit kezdeni

a nőkkel, csakis a férfiakban

van valami varázs s szebbet festeni

náluk nem lehet… Vajon miattam

gondolod ezt? hisz’ vágysz a szerelemre,

mindegy férfi, nő – fognád a kezedbe,

ölelnéd… Kinek hazudsz? kiadtad

magad verseidben, de élni nem mersz,

se nappal, se este s csak vágyakozol

éjjelenként. Látod, hova sodor

a szemérmed? minden elhajlást megvetsz,

utálod a férfi mohó kéjvágyát,

reszketsz tőle, bezárkózol, holott

kívánod az aktust s combod széttárnád…

Sárközi László

Egy költőnőhöz V.

Tíz év óta meztelen a bölcső,

tíz év óta kopár a szobád,

néhány év – mi nincs egy emberöltő –

föld alatt áll komor palotád.

Elköltöztél, Isten tudja merre

fuvarozták kopott bútorod,

talán most szállsz titokban a mennybe,

tán a pokolban tartod torod.

Örömöm és sorscsapásom voltál,

hízelgett és bántott a szavad,

felülkerekedtél, s újra fuldokoltál,

– sorsod negyed dinnyehéj maradt.

Péter Erika

Negyed dinnyehéj

Hogy megöregedett a hajnal

rekedt unott kakasszóval

ropogó

derékkal, nyikorgós jajjal

ébred

akárcsak nagyapó

szürke, talán mocskos is a harmat

fáradt pára lepi

e rozsdás birodalmat

amott egy édes szőlőszem

bágyadt mosollyal tűri

beteg ikrei súlyát

néhány bokron feledett

fonnyadt paprika csak

ami színesíti most a ködöt

csörgő levelű kukoricatábla

már rendetlen sorban

s én elnézem

csak úgy az eresz alól

erőltetem fáradt szemem

hogy lássam

van-e még valami túl a ködön

friss üde napfény, holnap?

van-e értelem az elmúlásban

vagy csak feledtetni azt

új hajtás a rögön? -

minden öregségnek

egy pöttömnyi öröm.

Varga Ibolya

Köd

Foltos kabátját vállára vette,

S az elárvult szekérrúdra ült.

Gerince roppant, halkan felszisszent,

Melléből őszi szél fütyült.

Roppant tenyere, barázdált arca

- ő maga volt talán a föld!

Sóhajtott, fájlalta a lábát.

Mindig lázadt – magával pörölt.

Soós József

Nagyapám

MÁSODIK FEJEZET

PÉNTEK 14 ÓRA

Amikor Karsai is elment, Kósa behívatta a titkárnőjét.

- Parancsára, főnök - nyávogta Amália, és szégyenlősen belenézett Kósa szemébe.

- Jöjjön, Amália. Írja, amit diktálok. Tudja meg a közlekedésiektől, karambolozott-e Sági Kornélné, vagy Hevesi Caroline Magyarországon. Ha igen, hol, mikor, és volt-e áldozata az ütközésnek? Aztán kérjen engedélyt, hogy rendőrségi közleményt mondjanak be a húsz órás hírek előtt a tévében, és a rádióban. Javasolt szöveg:

A BRFK életvédelmi csoportja körözési parancsot adott ki egy 180 cm magas, hatvan év körüli, sovány testalkatú férfi elfogására. Ismertetőjel: az arc jobb oldalán széles forradás húzódik a homloktól a száj szegletéig. Aki felismeri, vagy tud az ismeretlen férfi tartózkodási helyéről, azonnal értesítse a legközelebbi rendőrőrsöt.

Pintér László

Forradás

Torjay Valter: Dante és Beatrice

Fekete ágakra telepszik

a hó — csíkos fegyencruhát

kapnak majd a kopaszra nyírt,

felemelt karu fák.

Ez lesz az erdő. De a réten

ököllé fagy a rög, s az égbe

varjakat hajigál a kínok

s dühök vad feketesége.

Baka István

Jövendölés egy télről

A Nap körbe járta kertemet,

a Nap körbe járta házam

nem láttam, de tetten értem

az árnyék vonulásban.

A Nap úgy indult, mint tegnap tette,

úgy mint tízezer, százezer éve,

csak kertem virágai vannak

halálra ítélve.

Csókokat csattog egy madár

teheti, nem gondol minderre:

létre vagy nem létre,

fény és árnyék neki egyformán

játékos, bogár-űző a repülése.

Bodó Csiba Gizella

TERMÉSZETES

Ahogy reggelt sétálva közelítem,

lépteim alatt a nyárban fürdött avar

zizeg. Aranyló színeibe merítem

a vágyat, melyet elengedtem oly hamar.

Zörgő levelek, száraz, törékeny hártya.

Ereiben már nem csörgedez az erő.

Olyan az egész, mint a kiterített kártya.

Vesztesként játszom. Lehetnék én is nyerő.

Kelő nap fénye átkarol, társként kísér

a dombtetőre. Előre enged. Árnyék

vetül a földre. Tudom, semmit sem ígér,

csak játszik velem, de én, mégis várnék.

Fenn aszalódott szőlőszemek nedve,

különlegessé érlelt fürtök gyöngye.

Érett nő vagyok. Rád vágyom epekedve,

Egész délelőtt. Lábam alatt múlt göröngye,

ásítva bámul, mint hogyha tudná, álom

csupán az egész. Ősz lett. Gesztenyebarna

fák. Hol a régi szenvedély? Nem találom,

az érzést. Olyan, mintha már nem zavarna.

Ligeti Éva

Ősz lett

Èn Uram, Istenem!

Mit èr evezésem

Ezen a tengeren?

Tàtongò hullàmok,

Àrak ès örvènyek,

Csak vizek ès vizek!...

Nem mos szàrazföldet,

Nem mos ez a tenger,

Nincsen benne, nincsen

Akàrcsak egyetlen

Egy parányi sziget

Hol kikötni lehet!

Mit èr az irànytü

Ezen a tengeren?

A Napnak állása,

A Holdnak járása,

Mit èrnek csillagok,

Ègre fölìrt jelek?

Lelkem elárasztják

Kételyek, kérdések,

Fény törik homályba,

Nappalok világa

Borul éjszakába,

S éjnek nincsen árja...

Kobrehel Károly

Könyorgés

- Miért? - kérdezte anyja, amikor először jött ki hozzá Amerikába meglátogatni őt.

Az anyák mindig tudni szeretnék, gyermekük mit és miért csinál, mert mindent ők sem tudnak, sejtelmük is néha becsapja őket, ami ékes bizonyítéka a szülő és gyerek közötti kapcsolat hiányosságainak, annak az űrnek, amely ebben a viszonyban minden összekötő szál ellenére is tátongani látszik olykor. Állhat egy mama akár a sír szélén, az utolsó pillanatig tudni akarja fiának minden lépését, s becsapva érzi magát, ha valamit elhallgatnak előle. Mintha hálátlanságot kapna cserébe a hajdani pelenkázásért, babusgatásért. A törődésért, amit egy anya szívéből sohasem lehet kiírtani.

A kérdésre csak nyomósabb okot szolgáltatott, hogy nem érezte jól magát, aminek ugyan semmi köze nem volt fia esetleges és feltételezett nemtörődömségéhez, sokkal inkább ahhoz a nyelvi korláthoz, amelyik elválasztotta őt menyétől és két unokájától. Hogyan is lehet egy családban békés harmónia, ha a legszűkebb familia tagjai nem értik meg egymást? Ha mind a két fél - nagymama és unokái - kölcsönösen úgy vélekedik a másikról, érthetetlen karattyolása egyenesen sértő.

Bányai Tamás

Hiányérzet

Torjay Valter: Sárvári erdő

Szerkesztő: Aszalós Sándor

1956

EMLÉKEZÜNK

Péter Erika

Verselhetek

Üdvözöljuk Pécsi Éva költőt, és Kisslaki László írót munkatársaink sorában.

***

Ma a hársfák tövébe

fészkelt a béke.

Ágaik elérhetetlenül

néznek a messzeségbe.

A tér harangja ódon

talapzatába olvadva,

ugyanazt a tűzvész

előtti méltóságteljes

kongást hallatja,

mikor még a magasló

torony büszkesége volt.

Ma a hársfák lombjába

húzódott a csend.

A madarak fészke,

mint otthonok örök

büszkesége - védelmet

remélve - létjogot teremt:

színek, illatok, formák

jelzik a létező jelent.

Ma a hársfák görcsös

ágai öleik a Fényt,

s könnyű táncba

röpítik a reményt.

A felhőkbe költözött

bánat ma messzire

tekint, s a Korsós lány

bronz-karja az itt élt

parasztok emlékét

lágyan átkarolja

- majd emlékük felé

szelíden int.

A díszes padokon

elpihennek a vágyak,

s újra álmodják

a letűnt éjszakákat.

Elnémult csendben

köszön vissza a pillanat:

gyermekkorom látom

s az ugyanitt álló,

festéktől pergő,

billenő széksorokat,

s hallom kattanó

koppanásukat.

Ma a hársfák illatába

rejtőzködött a múlt,

s a rohanó világ zaja

egy percre belém csitult.

Jó öreg vásárhelyi fák!

Veletek nyílok, s virulok,

ősszel veletek sárgulok,

s egykor majd veletek

korhadok… de addig is:

Itthon vagyok.

Arany-Tóth Katalin

HÁRSFÁK A TÉREN

Szerkesztő: Kaskötő István

"1906 februárjában megjelenik egy Új versek című könyv,

amellyel megszületett a modern magyar irodalom."

Ady Endre

1877-1919

Életrajz

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tõletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még õsmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új idõknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis gyõztes, mégis új és magyar.

A KÖNNYEK ASSZONYA

Bús arcát érzem szívemen

A könnyek asszonyának,

Rózsás, remegõ ujjai

Most a szivembe vájnak.

Érzem az illatát is ám

A rózsás, gyilkos ujjnak

S véres szívemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,

A haja ide lebben,

Az egész asszony itt pusztít,

Itt, itt: az én szivemben.

Bosszút itt áll az életért,

Aknát itt ás a multnak.

Véres szívemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bûnöm. Vesszen is,

Kire a végzet mérte,

Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát

Megérezze, megértse.

Maradjon szent talánynak Õ,

Maradjon mindig újnak.

Véres szivemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

HÉJA-NÁSZ AZ AVARON

Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,

Vijjogva, sírva, kergetõzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,

Valahol az Õszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az õszi avaron.

LELKEK A PÁNYVÁN

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csikói tûzben,

Mert hiába korbácsoltam,

Hiába ûztem, hiába ûztem.

Ha láttok a magyar Mezõn

Véres, tajtékos, pányvás ménet:

Vágjátok el a kötelét,

Mert lélek az, bús magyar lélek

A MAGYAR UGARON

Elvadult tájon gázolok:

Õs, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezõt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humusig:

E szûzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyûrûznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

A FIAIM SORSA

Úgy kötöm meg a szivemet is,

Miként strófákkal kötöm meg a dalt:

Keresem és kerülöm a vihart.

Utált béklyókért esdve futok,

Gyûlölöm és megáldom az eszem,

De ha feledni kell, emlékezem.

Faképnél hagynám százszor magam.

Mindig õrülten szépet akarok

S gyáva kutyaként a vágyba halok.

Fiaim: álmok, õrületek,

Apátok hû, jóságos: a Halál,

De meggyilkol anyátok: a Szabály.

Október

„A butaság talán mégis agresszívebb

mint a kapzsiság és a kegyetlenség.“

/Márai Sándor/

A magyar történelemben az októberhez köthető történelmi események és emléknapok miatt október különleges hónapnak számit. Ebben a hónapban végezték ki Aradon a szabadságharc tábornokait, ebben a hónapban történt az un ősszirózsás forradalom, majd a hungarista hatalomátvétel 1944-ben mely nem egy hirtelen spontán cselekvés hanem egy hosszú folyamat beteljesedése volt, később az 1956-os forradalom, és ebben a hónapban van a a magyarság számára is rendkivül jelentős reformáció emléknapja is, és ebben a hónapban jelent meg Babits halála után megszünt Nyugat örököseként a Magyar Csillag.

Talán nem is volna fontos ezen jeles napokról szólni, ha nem volna a mai magyar társadalomban bizonyos szellemi, eszmei torzulás, mely többek között az öszirózsás forradalmat és a hungarista hatalomátvételhez vezető út megitélésében is lemérhető. A torzulások okai között az oktatás alacsony minősége csak egy tényező a sok közül, a kibeszéletlen és meg nem értett történelmi események mitosszá válása tovább fokozták azt a szellemi, műveltségi közállapotot mely ma Magyarországon kialakult. A „nemzeti mitoszok“-ra példaként felhozhatom többek között a Trianoni „békekötés“ és a magyar középosztály körüli gondolkodásbeli tévedéseket melyeket nemcsak politikai szervezetek, hanem az egyre nagyobb tért nyerő szélsőjobb is egyre erősebben terjeszt, támogat. Márai Sándor a következőket jegyzi Naplójában: „De mit tanult ez a nemzet Trianonból: semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség". A naplóbejegyzés óta több mint egy félévszázad telt el és szomorúan állapithatjuk meg, Márai megjegyzése ma is aktuális. Ahogy írta, az értelem, a tehetség, a minőség és a műveltség tekintélye ma is gyanús, és most is valamiféle megfoghatatlan „nemzeti“ mesterséges tekintély tiszteletet akarnak az értelemre a szellemre ráerőltetni.

A magyar középosztály - akiket manapság elöszeretettel emlegetnek „polgároknak“ is – ma nem létezik, de az „úri-keresztény középosztály“ által képviselt szellemiség, gondolkozás és az ezzel kapcsolatos erkölcsi felfogás egyre intenzivebben tapasztalható a mai magyar közéletben. Ennek a szellemében értelmeznek és átértelmeznek egyes csoportok, a saját felfogásuknak megfelelően történelmi folyamatokat, és hamis téziseket képviselnek, melyek számukra a „nemzet“ igazságát jelentik. Az önmagát a „nemzet gerincének” tekintő keresztény-úri középosztály tagjai mindig vélt kiváltságokhoz ragaszkodtak, és képtelenek voltak arra, hogy a történelem folyamán a polgárosodás élére álljanak. Ez az úri-keresztény középosztály megvetette a valóságos polgári középosztályt és minden módon igyekeztek magukat megkülönböztetni ettől a polgári középosztálytól. Vásárhelyi Mária fogalmazta meg, hogy „a társadalmi befolyás és feudális előjogok elkerülhetetlen elveszítése, az egzisztencia abszolút és relatív romlása általános gőgöt és sértettséget szült e hagyományos középosztály tagjaiban.“ A magyar középosztály fejlődése a teljesen eltorzult - erről Bibó István értekezett kiváló munkájában1 és fejtette ki: „a csaknem száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az időszak alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára.“ Bibó rámutatott arra, hogy a keresztény-úri középosztály „ urai nem urak, s eszményei nem eszmények.“ A magyar „történelmi“ középosztály egyre inkább a társadalmi, szellemi fejlődés kerékkötőjévé vált és Magyarországot egyre nyilvánvalóbban politikai zsákutcába vezette. A keresztény-úri középosztály a nácizmus idején játszott szerepéről többek között a középosztályhoz tartozó Márai Sándor is súlyos itéletet mondott. De a szocializmussal rokonszenvező, baloldali Bibó István is a következőket jegyezte le: „Valóban Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni?”2 Ady Endre erröl a középosztályról igy irt: „..a nagybirtokosság irányítja az ország közvéleményét. És ez az osztály, amely a múltban gyökerezik, amelynek összes jogai a fegyveres erőszakból keletkeztek: reszket attól az iránytól, amely a jövő felé tör, amely a tudományban, művészetben és a gazdasági életben a munkát emeli mindenek fölé.“3 Az úri-középosztály mellett kialakult a magyarországi kapitalizmus fejlődése során az ipari, kereskedelmi és pénzforgalomból élő középosztályi réteg is, mely a polgárosodás egyik ösztönzőjévé vált, de politikai hatással alig rendelkezett. A „keresztény úri középosztály“ egyre nagyobb mértékben lett a történelem és a politika fő meghatározója és többek között programja között szerepelt a magyar zsidóság emancipációjának érvénytelenitése, a magyar zsidók kirekesztése, kiközösítése a nemzettestből és a zsidók tulajdonának kisajátitása, ahogy erre Béri János kitűnő munkájában rámutat.4

Romsics Ignácz történész a következöket irta erről az időszakról: „„A Tanácsköztársaság bukása után három nagy politikai erő küzdött a hatalomért: a paraszt, munkás, polgári demokratáké, a jobboldali radikálisoké és a konzervatívoké."5 A konzervatívok az arisztokráciát, a nagybirtokot és a birtokos dzsentrit képviselték, a jobboldali radikálisok az államhivatalnok-osztályt vagy más szóval: az államosztályt. Ez a radikális államosztály a saját programja szerint az ország teljes átformálására törekedett melynek lényege volt a nagybirtok visszaszorítása, politikai uralmának gyengítése, a zsidó tőkések kivételes törvények útján történő kisajátítása az államosztály javára, a zsidóemancipáció hatályon kívül helyezése, a kapitalizmus „megfékezése" ahogy Gömbös Gyula programjában6 is olvasható egy ilyen irányú törekvés. Gömbös a szerkezetváltás megvalósításához a bethleni konzervativ vonalhoz képes jobbra nyitott és egy új, keresztény-nemzeti tekintélyuralmi állam létrehozására törekedett. Programja lényege az osztályellentéteket feloldó antikapitalizmus volt melynek érdekében erős kormányzatot, az állam intézményeinek racionalizálását, titkos választásokat, új típusú gazdaság- és kultúrpolitikát, hitelt, illetményrendezést, munkaalkalmat, földreformot, illetőleg szociális gondoskodást ígért. Gömbös miniszterelnöksége egy olyan elmozdulást hozott a magyar társadalomban melynek következtében az általános jobbra- és szélsőjobbra tolódás körülményei között, a náci Németország politikai és katonai sikereivel mint háttérrel a hadsereg tisztikarát általában és a vezérkart különösen az államosztály politikai erejévé tette. Ez a tisztikar rángatta be az országot a parlament kijátszásával magyar érdekek nélkül a Szovjetunió elleni háborúba, annak ellenére, hogy Szovjetunió többször is a magyar állam vezetőinek tudomására hozta, hogy elismeri a magyar revizionista törekvéseket de kérte,hogy Magyarország ne lépjen be egy esetleges Szovjetunió elleni háborúba. Kérésének nyomatékául 1941 márciusában minden 1848-49-es zászlót visszaadott, így a zászlóvisszaadással Szovjetunió megkövette Paszkievicset, a cárt és sajnálta hogy Oroszország közreműködött a szabadságharc leverésében. Az akkori szovjet vezetés ujból kérte, hogy Magyarország mindenképp maradjon ki egy esetleges Szovjetunió ellen irányuló katonai akcióból.

Nem maradtunk ki, a következményeket ismerjük. Csak halkan kérdezem meg milyen felelősége is van a jobboldail „történelmi keresztény úri középosztálynak” a magyarországi bolsevizmus kialakulásában? Béri János igen pontosan irja le, hogy ez az államosztály az országot minden szükség nélkül háborúba döntötte, Magyarország több mint negyven évre szovjet megszállás alá került. A szovjet megszállás következtében a magyar civilizáció megrekedt, sőt az ország hallatlan mértékben leszakadt Európától. (Hátránya Ausztriával szemben például roppantul megnőtt.) Az újra felzárkózás jó esetben is nemzedéknyi, ha nem sokkal hosszabb időt igényel majd. Az első Trianon ilyesmit nem vont maga után.

Béri János idézett munkájában pontosan vázolja fel ennek az “államosztálynak” a túlélését, és mai megjelenését “Az idegen megszállás és gyarmati függőség katasztrófája nemcsak megmentette a „történelmi középosztályt" a pellengérre szögezéstől, hanem csodásnak mondható alkalmat adott neki arra, hogy új történelmi kosztümöt válasszon a kelléktárból, és hatásosan elfedje, elfelejtesse azt a nemzeti szégyenbe és szerencsétlenségbe torkolló szerepet, amelyet fél évszázadon át játszott az országos politika színpadán. Ezentúl a kommunizmus rejtett alagsoraiban vagy a rendszer olykor féllegális ellenzékeként a nemzeti sérelmek számontartójának és megfogalmazójának a szerepe esett az ölébe, amelyet az antiszemitizmus parazsának szorgalmas élesztgetésével kötött egybe. A kádári „puha diktatúra" jótéteményeit arra használta fel, hogy szociológiai átrendeződést hajtson végre: egy-két nemzedék alatt államhivatalnoki osztályból szakemberek, professzionális értelmiségiek osztályává vedlett át. Ugyanakkor mindvégig megőrizte eredeti ideológiai és politikai sajátosságát, azt, hogy ő volt - és maradt továbbra is - az antiszemitizmus társadalmi szubjektuma a magyar társadalmon belül, s ezt a szerepet minden újabb nemzedékének tovább hagyományozta. Az eredeti államosztály szétmállott, látszólag eltűnt, de az államosztályi alapattitűd fennmaradt és tovább öröklődik. Sőt olyan rétegekre is kiterjed, amelyek eredetileg mentesek voltak tőle. Ez nem jelenti azt, hogy nem lenne szociológiailag, sőt földrajzi keretek között is megfogható, amint azt az 1990-es első szabad választások ékesen dokumentálták - például bizonyos budai választókerületekben. Ez a fajta személyi folytonosság azonban nem döntő, és természetesen nem tömeges. Ami számít, az az attitűd folytonossága, amelyet elsősorban bizonyos értelmiségi csoportok hordoztak és vittek tovább a kádári évtizedekben és azóta is.” Ennek megfelelően alakultak ki a különféle szélsőjobboldali szerevezetek, csoportok, működtetnek rasszista és antiszemita internetes oldalakat, melyek látogatottsága sok mindent elárul. Ennek köszönhető a legsötétebb történelmi korszakot ismétlő „Magyar Gárda” létrehozása, a nyílt rasszista és antiszemita megnyilvánulások, melyekhez olykor politikai támogatás is elöfordul. Egyre erősödik a műveletlenség, az iskolai oktatási-nevelési szinvonal tragikusan csökkenő tendenciát mutat melynek következtében az ifjabb nemzedék szinte nem tud olvasni mert nem tanitják meg rá. Ezen jelenségek jelentésen hozzájárulnak a szélsőjobb magyarországi erősödéséhez.

Növekeszik azok száma akik abból élnek, hogy „magyarok,” de semmivel sem járulnak hozzá ennek a népnek a szellemi, lelki és anyagi jólétéhez.

Az államosztályi gondolkodás, szellemiség és „keresztény úri középosztályi” attitüd hegemóniája a magyar szellemi életben napjainkban is igen jól érzékelhető.

Ha Márait hoztam mottóként, akkor fejezzem is be az ő szavaival:

„Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra már nem tudja megakadályozni Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik.”

Aszalós Sándor

2007.október.18

Ady Endre

1 Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

2 A magyar demokrácia válsága

3 Merjünk gondolkozni. Budapesti Napló 1906. július 1

4 Béri János: Középosztály vagy középosztályok? Mozgó Világ 2004/4

5 Magyarország története a 20. században. Osiris Kiadó,

6 A 95 pontból álló ún. Nemzeti Munkaterv

A LELKEK TEMETŐJE

E föld a lelkek temetője,

Ciprusos, árva temetője,

Sok vér ömlött itt valaha

S maggyilkos méreg lett belőle.

Itt azok éltek, kik nem éltek,

A legkülömbek sohse éltek,

Itt meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.

Ez a szomorú magyar róna,

Halálszagú, bús magyar róna,

Hány megölt lélek sikoltott

Bús átkot az egekig róla.

Óh, boldogok itt, kik nem éltek,

A legkülömbek sohse éltek,

Itt meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.

Torjay Valter: Utcakölykök

MENEKÜLJ, MENEKÜLJ INNEN

Pocsolyás Értõl elszakadt legény,

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.

Nem kellenek itt úri álmodók,

Menekülj, menekülj.

Rossz a világ itt: dacos Hunnia

Álmodva vívja a régi csatát.

Veri a Jövõt: balladát akar,

Balladát, balladát.

Homlokod sárgult, lázas a szemed,

Sejtõ, beteg és finom a dalod.

És akarod még mindig a babért,

Akarod, akarod?

Dalaid könyvét dobd a tûzbe be,

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:

Pocsolyás Értõl elszakadt legény,

Menekülj, menekülj.

AZ ÉRTÕL AZ OCEÁNIG

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját.

S ha rám dõl a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr föl ezer vakond,

Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,

Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értõl indul el

S befut a szent, nagy Oceánba.

A DEMOKRÁCIA

Nagyon komoly kérdésekről is jó néha derűs kedvvel beszélni. A múltkoriban komoly szavakkal mutattunk reá, hogy a klerikálisok ki tudnak sajátítani minden modern eszmét. Rámutattunk példaképpen a keresztényszocializmusra. De most meg éppen olyat olvasunk, hogy magyar klerikálisok klerikális demokráciát akarnak csinálni, hogy így hárítsák el a fenyegető radikális demokrácia veszedelmeit. Hogy ez a klerikális-demokrácia milyen lesz, bajos elgondolni. Hiszen a legtöbb különbséget ember és ember között a klerikálisok csinálták és a klerikálisoknak semmitől sincs olyan nagy okuk félni, mint a demokrácia diadalától.

Eszünkbe jut már-már felejtett könyveinkből a derék, öreg, bölcs Szolón esete. Az államot nagy veszedelem fenyegette. Hogy is mondjuk: megszaporodtak az éjjeli mulatóhelyek túlságosan. Szolón úgy segített a bajon, hogy állami kezelésbe vette az összes jókedvű tanyákat. Arról azonban keveset szól a krónika, hogy azután is olyan látogatottak voltak-e a mulatóhelyek, mint mielőtt hivatalos kezelésbe vették őket.

Nem óhajtjuk, hogy a példát teljesen megfelelőnek tartsák. Sőt, ki is kérnők. De a kisajátító módszer régi módszer már. Szolón kezdte...

Nagyváradi Napló 1902. február 22.

NAGY VILÁGOSSÁG MELLETT

Mi lesz? Nagy világosság. E világosságban meglátjuk egymást, s meglát bennünket Európa. Eszlár óta nem voltunk ilyen híresek. Vezércikkeket írnak rólunk a párizsi, londoni, berlini lapok. Pedig még alig derült ki valami. Hátha még nagyobb volna a világosság! Hátha minden kiderülne! De hát kíméljük egymást. Így aztán marad minden a régiben. Egyszer csak arra ébredünk, hogy elpanamázták alólunk Árpád földjét egészen Kárpátoktól Adriáig. Lajtától Gyimesig...

Az abszolutizmusból átléptünk a parlamenti életbe. Ugyanekkor léptünk át Ázsiából Európába. 1867 óta kellett modern állammá válnia egy országnak, mely nem sokkal volt kultúrában előbb a szamojédek földjénél. Példátlan és fatális házasságba jutottunk Ausztriával. Meghagytuk a középkor feudális kereteit.

Az ország tovább is a mágnásoké és a főpapoké maradt. Mesterségesen csináltunk egy kis indusztriát. E réven s a középosztály elzüllése révén a mágnások és főpapok mellé került még egy plutokrata csoport. Most ezeké az ország. Polgárság most sincs. De van vagy tíz millió proletárunk. Vallási, nemzetiségi állapotaink ziláltabbak, mint valaha. A szereplők, az úgynevezett intelligensek, a régi középosztály helyére kerültek, egyebet sem tesznek s tehetnek, mint a morzsák után szaladgálnak, melyek a mágnások, főpapok és plutokraták asztalairól lehullanak. E félbarbár, egészen koldus, képtelen és szerencsétlen kis országban megteremhet minden, Búza, bűn, talentum, rizs, dohány, zseni. De karakter nehezen. Itt újra kellene kezdeni mindent...

Nagyváradi Napló 1903. augusztus 6.

Ady Endre költői és prózai írásainak teljes gyüjteménye itt található:

Vissza a tartalomjegyzékhez

Önarckép 42 évesen

A kavics

Tanító, kutató, művészettörténész és

festőművész. Szeretve tisztelve kortársai átlal és mellőzve az éppen divatos

művészvilag által.

Kérkük látogassa gazdag honlapját.

Edgar Allan Poe

Kantás Balázs

The Coliseum

Type of the antique Rome! Rich reliquary

Of lofty contemplation left to Time

By buried centuries of pomp and power!

At length- at length- after so many days

Of weary pilgrimage and burning thirst,

(Thirst for the springs of lore that in thee lie,)

I kneel, an altered and an humble man,

Amid thy shadows, and so drink within

My very soul thy grandeur, gloom, and glory!

Vastness! and Age! and Memories of Eld!

Silence! and Desolation! and dim Night!

I feel ye now- I feel ye in your strength-

O spells more sure than e'er Judaean king

Taught in the gardens of Gethsemane!

O charms more potent than the rapt Chaldee

Ever drew down from out the quiet stars!

Here, where a hero fell, a column falls!

Here, where the mimic eagle glared in gold,

A midnight vigil holds the swarthy bat!

Here, where the dames of Rome their gilded hair

Waved to the wind, now wave the reed and thistle!

Here, where on golden throne the monarch lolled,

Glides, spectre-like, unto his marble home,

Lit by the wan light of the horned moon,

The swift and silent lizard of the stones!

But stay! these walls- these ivy-clad arcades-

These moldering plinths- these sad and blackened shafts-

These vague entablatures- this crumbling frieze-

These shattered cornices- this wreck- this ruin-

These stones- alas! these grey stones- are they all-

All of the famed, and the colossal left

By the corrosive Hours to Fate and me?

"Not all"- the Echoes answer me- "not all!

Prophetic sounds and loud, arise forever

From us, and from all Ruin, unto the wise,

As melody from Memnon to the Sun.

We rule the hearts of mightiest men- we rule

With a despotic sway all giant minds.

We are not impotent- we pallid stones.

Not all our power is gone- not all our fame-

Not all the magic of our high renown-

Not all the wonder that encircles us-

Not all the mysteries that in us lie-

Not all the memories that hang upon

And cling around about us as a garment,

Clothing us in a robe of more than glory."

A Colosseum

Az ókori Róma emléke! Gazdag

tárháza az örök tűnődésnek,

mit eltemetett századok pompája s ereje hagyott hátra!

Idővel majd, annyi napnyi kemény zarándoklat és égő

szomjúság után (a benned rejlőt tavaszra vágyó szomjúság után)

letérdelek, én, a megtért, alázatos ember,

árnyaid közt, így issza be lelkem

nagyságod, bánatod s dicsőséged.

Nagyság! Kor! Az idő emlékei!

Némaság! Elhagyottság! Ködös éj!

Érezlek – érezlek teljes erőddel –

Ó, bűbájok, bizonyosabbak, mint amit

bármely judeai király valaha tanult a Getsemáné-kertben

Ő, bűbájok, mik erősebbek, mint mit a jósok

valaha kiolvastak a néma csillagokból!

Ide, hol egy hős elesett, s egy oszlop ledől!

Ide, hol az aranysas életre kel,

s éjjeli őrszem tartja távol a sötét denevért.

Ide, hol Róma hölgyeinek haja hullámzott

a szélben, hol a császár arany trónjáról kiáltozott,

s honnan márványpalotáját belátta,

mit a csonka hold tompa fénye világított meg,

ide, kövek csendes, fürge, gyíkja!

De állj! E falak, e repkény-szegte árkádok,

ezen ősi formák, bánatos, fekete tengelyek,

e gigantikus koronapárkányzatok, e meghökkentő dombormű,

e megtépázott falak – e körvonal, e rom –

e kövek, ó jaj! E szürke kövek – nem többek csupán -,

minden dicső, kolosszális érték

az idő s a sors áldozatául esett hát?

,,Nem, egyáltalán nem” – szól a Visszhang. –

,,A próféták hangjai örökre szólnak

a romok közöl, a bölcsek felé,

mint melódia e földről a naphoz,

a legnemesebb emberek szíve miékn,

a legnagyobb lángelmék emlékeznek ránk.

Van még erőnk nekünk, sápadt köveknek.

Nem minden erőnk s dicsőségünk száltt tova,

nem hírnevünk minden apró varázsa,

nem minden bennünk nyugodó rejtély,

nem minden emlék, mi úgy terül el

kőtestünk, miként palást, sokkal nemesesbb

ruhába öltöztetvén minket,

mint a puszta földi s mulandó dicsőség.

Vissza a tartalomjegyzékhez

MENJÜNK VISSZA ÁZSIÁBA

Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!... Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk - agg krónikások szerint - hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg - lehet...

E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló "nemzetiségi agitátor" lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.